Mindenkinek, megvan az a könyv vagy filmélménye ami olyan nagy hatással volt rá, hogy a részévé vált és nem tudott betelni vele. Nekem ez a regény egy szórakaztataóan beteges drogos vesszőfutás a hippi kultúra vegéről, de ne szaladjunk ennyire előre és ebből ne vonjunk le elhamarkodott következtetéseket főleg ne rám nézve...
A regény írója Hunter S. Thompson az amerikai ellenkultúra egyik legnagyobb alakja és ha most hallottál róla először akkor azonnal pótold, már csak a róla terjengő sztorik is olyan brutálisak, hogy egy átlag ember 10 perctől is becsavarodna az életéből. Ja, és persze a gonzo újságírás atyaúristene, ami szerintem messze a legérdekesebb szelete a modern sajtónak. Persze, folytathatnám az ömlengés az öregről, ez most nem az cikk.
A könyvből készült film is zseniális, igaz néhol kissé karikaturisztikus, de tisztelettudó és teljesen megérti az alapművet. A képi megvalósítás pedig egyenesen fergeteges. Minden tiszteletem a rendezőé, hogy bele mert vágni ilyen igazán minden határt feszegető könyvbe. Apropó Johnny Depp alakitítja Raoul Duke-ot, ami szerintem messze a legjobb alakítása, még a méltatlanul elfeledett Ed Wood címszerepe volt hasonlóan jó.
Mindenek előtt azt válaszoljuk meg, miért is lett a könyv illetve a film, kollégisták és egyetemisták kedvencévé: leginkább a nevetséges mennyiségű ópiátok miatt és az ezek elfogyasztásából fakadó teljes self controll vesztés okozta terebélyes humorfaktor és a government lehető legarcátlanabb szembeköpése miatt is természetesen.
Na, de térjünk a tárgyra. Az iró úgy tartja, hogy ez a könyv egy félresikerült póbálokzás gonzo újságírásra, amiben van is lehet valami, de az biztos, hogy nem siklott félre a könyv sehol, mivel a világ egyik legmeghatározóbb drogos irodalmi teljesitményévé nőtte ki magát, amivel most el is kezdenék vitatkozni, mivel a könyvnek nem a narkó a végső mondandója, inkább csak eszköz, a különböző szerek fogyasztását sem pomótálja, sőt néhol már inkább átcsap az antireklámba. Persze nem úgy ahogy anno kisiskolás korunkban Mr. Mackey-t megszégyenitő módon ismételgették hogy a "drog rossz", hanem inkább már te érzed kellemetlenül amikor szétcsapva bevesznek valamit és még valamit, te meg már inkább köszönöd szépen a látvány is elég leépítő.
Az egész kötet nagyon smart, ezt nem győzőm hangsúlyozni, a törtnénet szépen bimbódzik ki előttünk, de nagyon sok csapdát és figyelemelterelést használ, hogy ne láss csak nézz. A sok kis igazság, kritika, vélemény el van rejtve egy halomnyi kokain alá, de ott van, és ha keresed meg is tudod lelni. Ezért is van az, hogy azt hogy mit akar neked elmondani, nem teszi a szádba és rágja meg helyetetted. Nem mondhatni, hogy ellövi az összes puskaporát az elején, a sztori pörgősen indul persze, de igazán komoly történések a íromány második felén kezdődnek. Az eleje egy hatalmas lejtő a drogkútba, a mélypont után a kijózanodás utáni monológ az addigi *DRUGS* hangulatot letöri. A kijózanodással eljön a könyv igazi mondandója. A 60-as évek halála...
"Mind túlélésre vagyunk berendezkedve. Elfogyott a hatvanas évek üzemanyaga. Ez volt a végzetes repedés Tim Leary kísérletén. Felráztuk Amerikát az öntudat robbanását terjesztve, anélkül, hogy törődtünk volna a valóság húskampójával, ami azokra várt, akik túl komolyan vették a gurut. A sok szánalmas mohó narkomániást, aki azt hitte, hogy békét és megértést tud venni egy háromdolláros cigivel. De amit vesztettek, az a mi veszteségünk is. Leary a guru magával vitte a sírba annak az életnek az illúzióját, amit megalkotott. Az állandó nyomorékok generációja, a bukott keresők, sose vették tudomásul, hogy tévedés a narkósok közösségének alapvető feltételezése. Az az elkeseredett elképzelés, hogy valaki, vagy legalább is valami erő vigyáz a fényre, az alagút végén."
Az a hippi korszak, amikor mindneki úgy hitte a világot meg lehet váltani, az optimizmus, az energia, a szabadság, a háború utáni sokk vége, a hidegháború oldodódása, a hatalmas fejlődés. Amikor velem egykorú srácok érezhették úgy, hogy mindent meg lehet változtatni. Ennek az életérzések a kopjafája ez a mű. A könyv megirására az idealizmusból cinizmus lett az optimizmus lekopott, a kiábrándulás évtizete kezdödött meg, vége van, elbuktunk. Ezt nomja az arcunkba a könyv mint tökéletes pizza egy hatalmas savanyú citromkarikával, de mi örömkönnyek közt zabáljuk fel.
A két fő karakterről Raoul Dukerol és Dr. Gonzoról leginkább azt kell mondanom, hogy végig be vannak tépve, persze ez nem jelenti a karakterfejlődés hiányát, inkább ad is hozzá, hogy az előzőleg még gyíkokat halucináló, majmokkal seftelő örült nyomja be a film legértelmesebb monológját. A jellem"fejlődés" tehát a két főszereplőnél tapasztalható leginkább, azért macskakörmöztem, mivel még Duke jelleme azért lendül a regényben A-ból B-be, Gonzo karaktere inkább visszaesik, lesz egy állítólagos ügyvédből maga az ördög, szép fokozatosan, ahogy az illik.
A köny már határolja tökéletest, de tudom hogy itt részt vesz a személyes hype is. Többször olvastam több nyelven, mindnehogy szórakoztató sokadjára is, mindig találni valamit benne amit addig észre sem vettél. A könyv jó keveréke a drogkultúrának és az amerikai patriotizmusnak. Amennyiben érdekel a hippi kultúra és nem rémít meg egy kis drog, a szabad nyelvezet akkor mindeképp olvasd el, garantáltan jobban szól hozzád, mint A kőszívű ember fiai.